1. fejezet

 

Fél  óra. Ennyi van még hátra a partraszállásig, de mintha már hetek óta szenvednék ezen a mocskos – nem mellesleg büdös – halászhajón.

Valahogy nem ilyennek képzeltem. Az ember azt hihetné, hogy a kényszerházasság elől való menekülés, nos, kicsit talán izgalmasabb. 

- Monsieur  Lionnes – szólalt meg hosszú hallgatás után apám, miköz-ben épp egy vastag bőrkötésű könyvet lapozgatott tele jegyzetekkel. Kíváncsian felvontam a szemöldököm, nem értettem, mire akar kilyukadni.

-Manapság jó partinak számítanak a hozzá hasonló fiatalemberek, nemde?

- Már ha fiatalembernek lehet nevezni egy hatvan esztendős férfit – jegyeztem meg nyersen majd visszafordultam az íróasztal felé és folytattam a levelemet, amit az unokatestvéreimnek írtam.

Sosem volt éppen az erősségem a kedvesség, de néha én is kénytelen voltam belátni, túlzásba viszem.

-Reene! Először is, illetlenség ilyet mondani, korához képest egészen jól tartja magát, másodszor, a fiáról beszélek, Pierre-ről – fel sem tekintett a könyvből, csak megnyálazta az ujját és lapozott egyet – tizennyolc éves leszel, itt az ideje, hogy férjet találjunk neked, már majdnem minden veled egykorú boldog házasságban él…

Visszahelyeztem a tollat a tintatartóba majd felé fordultam.

- Kissé abszurd dolog házasságnak nevezni azt, amikor egyszerűen csak hagyod, hogy rabigába hajtsanak. Pierre pedig egy műveletlen féleszű faragatlan tuskó. Életemben egyszer társalogtam vele, akkor is azt hitte, hogy a bostoni teadélután valami az angol király által rendezett baráti összejövetel volt. Az volt az a pillanat, amikor felálltam és otthagytam, had teázgasson magában.

Nem volt túlzottan jellemző rám a türelmesség a gyengeelméjű emberektől meg egyenesen viszolyogtam.

Apa, mintha meg sem hallotta volna az előbbi kis élménybeszámoló-mat zavartalanul folytatta a mondandóját.

- Holnap vendégségbe jön hozzánk a családjával, előreláthatólag meg- kéri majd tőlem a kezed és én áldásomat fogom adni a leánykérésre – ezzel becsukta a jegyzeteit és a könyvespolcra helyezte őket. Az ajtó felé sétált, de közvetlenül mellettem megállt. Fél fejjel volt magasabb, mint én. Széles vállaival, szögletes arcával és szálanként néhol már őszülő szakállával magabiztos férfi látszatát keltette, de a szíve vajból volt. Imádott engem és a húgomat, mindent megkaptunk, bármit megtett volna értünk. Engedékeny volt, nem volt olyan dolog, amiről ne tudtam volna lebeszélni vagy rábeszélni, de most valahogy más volt.

A szemembe nézett, mélyen, ellentmondást nem tűrő pillantásokkal. Épp olyan fekete szemei voltak, mint nekem. Tekintetéről szinte soha semmit nem lehetett leolvasni, akármit hazudhatott volna, ember fia képtelen lett volna megmondani, hogy füllent.

- Jobb, ha tudod kisasszony, hogy nem szeretném, ha tiszteletlen lennél – aztán ellépdelt mellőlem és elhagyta a könyvtárhelységet.

Kiabálhattam volna, foggal-körömmel ellenkezhettem volna a rendkí-vül rémes sorssal, ami rám várt, de nem tettem. Már nem volt értelme. Pierre nem az első kijelölt kérőm volt és valószínűleg nem is az utolsó. Csak az elmúlt fél évben ő a negyedik, akire megint ugyanaz a sors várt: eljön, én vagy meg sem jelenek, ha mégis, rettentően, hölgyhöz nem méltóan viselkedem.

A kérők mindig valamilyen másik kereskedőcsaládtól származtak, a házasságunk lényegében egy nívós üzletkötés visszavonhatatlan kézfogása lett volna. Persze én is tudtam, ez a játék, amit játszok, nem mehet az örökkévalóságig.

Két kiút volt, addig teszem tönkre apám üzleteléseit, amíg egyszer meg nem jelenik a szőke herceg fehér lovon – ennek lássuk be annyi az esélye, mint tengeri szörnyet lelni a Szajnában, előfordulhat, de kicsi a valószínűsége – vagy pedig összepakolok és elmegyek. Tekintve, hogy a nővérem pont ezt tette, nem egy kedves gesztus a szüleimre nézve, de nem tűnt túl kecsegtetően a tündérmese szerű elméletem. 

Gyorsan befejeztem a levelemet, említve kedves rokonaimnak, hogy kényszerlátogatást teszek náluk, és amint jött Monsiuer Jules – a komornyikunk – a kezébe nyomtam, hogy azonnal adja fel postán.

Nehezen tudom elképzelni ugyan, hogy odaér, mire megérkezem, de jobbnak láttam, ha majd tudok hivatkozni rá a jövőben.

Vacsora után felszaladtam a szobámba. Egy kisebb bőröndbe megpró-báltam minél több ruhát belerakni, majd egy kendőbe csomagoltam a vacsoráról felcsempészett kenyeret és igyekeztem valahogy azt is belezsúfolni.

Még apa gondosan eldugott félretett pénzét is felkutattam, ami nagyjából elég is lesz az útra odafelé, de vissza már nem. Írtam neki is egy rövidebb magyarázkodó levelet, odafigyelve, hogy ne adjak támpontot a megtalálásomhoz. Ha megtudná, hol vagyok, biztosan hazahozatna.

Ilyenkor érzem volt értelme annak a számtalan nyelvórának, amit vettem, még ha az angol nyelv – annak ellenére, hogy egészen jól ment – nem is volt a szívem csücske. 

Meg kellett várni az éjfélt. Előtte még itt szokott téblábolni a szobalá-nyunk és Jules is, aztán a kulcsot felakasztják a dolgozószobában lévő kis szögre, pont az íróasztal felé.

Fekete kabátot vettem fel, csuklyáját mélyen a szemembe húztam, nehogy odakint felismerjen valaki. Óvatos, halk léptekkel leosontam a lépcsőn a földszintre. Az a rengeteg kép, ami a falon lógott számomra teljesen ismeretlen emberek arcával nappal is hátborzongatónak tűnt, így még annál is rosszabb volt. Alig mertem rájuk nézni, féltem, hogy azt veszem majd észre az egyik követ a szemével. 

A hatalmas, faragott tölgyfaajtó nyikorogva nyílt ki. Teljes volt a sötétség, csak a halványan pislákoló gyertya fénylett a kezemben.

Az asztal felé lépdeltem, vagyis amerre nagyjából kellett lennie, mert nem láttam még a fény mellett se semmit. A falon kezdtem el tapogatózni. Éreztem a tapéta kidomborodó mintáit, majd a falból kiálló apró szögre leltem, a kulcs nélkül.

Próbáltam higgadt maradni. Tegnap még pontosan emlékszem rá, hogy itt volt.

Recsegést hallottam az emeletről, a szüleim szobája épp a dolgozó felett helyezkedett el. A kúria rettentően régi, még valami báróé volt másfél évszázaddal ezelőtt, így szinte lehetetlen volt úgy járkálni a házban, hogy ne ropogott volna a hajópadló.

Apa gyakran felkelt éjszakánként, sokszor gyötörték rémálmok. Hallottam, ahogy a léptei épp a szobájuk ajtaja felé nehezednek a padlóra, pont ahová azt az átkozott búcsúlevelet raktam.

Megszűntek a hangok. Fellélegezve kezdtem el kutakodni az íróasztal fiókjában. Néhány üres papírlap, üzleti ügyekről szóló szerződések. Az egyik, ahogy jól láttam Monsiour Lionnesel köttetett. Nem volt szokásom apa holmija közt turkálni, de egy kicsit azért foglalkoztatott mi lehet az a dolog, ami miatt megérte volna neki, hogy a lánya hozzámenjen egy félnótáshoz.

Semmi érdekfeszítő nem állt benne, a szokásos törvénycikkejekből voltak idézve, átruházási jog, de valamilyen oknál fogva nem volt megnevezve az áru. Dátum 1889. január 3-a. Pont egy nappal azelőtt, hogy először beszéltem volna Pierrerel. Ki gondolta volna, hogy emiatt jött oda hozzám azon az estélyen.

- Reene! – hallottam aggodalmas kiálltást az emeletről. Apa volt az. Egy pillanatra lefagytam majd eszeveszett sebességgel kezdtem el keresni a kulcsot. Gyors léptektől lett zajos a felettem lévő szint. Lehajoltam és szétnéztem az asztal alatt is. Fény villant a fal tövében, a kulcson csillant meg a gyertya fénye. Utánanyúltam és szorosan a markomba fogtam.

Kirohantam a szobából és egyenesen a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Tudtam, már nem sok időm maradt arra, hogy a földszintre érjen apa, így határozottan a zárba toltam a kulcsot és elfordítottam. Kint voltam.

Meleg nyári záport volt, de szinte semmi sem éreztem belőle. Csak szorítottam a bőröndömet, szedtem a lábaimat a pályaudvarra igyekezve. 

Felszálltam az első vonatra, ami Le Havre-ba indult. 

Időbe telt mire odaértem, de így úton London felé, minden lelkiismeret furdalást leszámítva, biztonságban éreztem magam.

Koszos kis városba érkeztem, tele ijesztő, barátságtalan arcokkal. Mint gyorsan kiderítettem nem sűrűn utaznak onnan emberek Brightonba, ugyanis egyetlen utasszállító hajó sem indult.

Órákon át jártam a kikötőt, mire találtam egy halászhajót, ami Britannia partjaihoz jár halászni. Készségesek voltak, csupán kétszer annyiért vittek át. A pecsétgyűrűmet is akarták, de leszögeztem, azt nem vagyok hajlandó a kezükbe adni. Ez volt az egyetlen dolog, ami a jövőben valaha is emlékeztetni fog a régi életemre.

Nyugalom Reene, már csak negyed óra.