PROLÓGUS
Köd volt, sűrű, szürke, átláthatatlan köd. A napot már hetek óta sötét felhők takargatták, amik jó, ha egy-két percre átengedték a fényt, megvillantva a kihalt, keskeny utcákat.
Egy férfi gyorsuló lépteinek hangja törte meg a kísérteties csendet, ami a városra telepedett.
Szedte a lábait, olyan gyorsan, ahogy csak tudta. Vállán telepakolt, bőrből készült táska himbálózott, mely néha fémcsörgésre emlékeztető hangot hallatott. Aggodalmasan hátrapillantott, mintha falkányi farkas üldözné, majd tekintete egy szűk sikátorra tévedt. Lassítva lefordult, táskáját a földre tette. Ziháltan kapkodta a levegőt, kimerült volt. Izzadtságcseppek gyöngyöztek hegekkel teli homlokán.
Már legalább fél órája, hogy megállás nélkül rohant, remélve, hogy minél előbb eléri a városhatárt.
Pitiáner kis tolvaj volt, soha nem gondolta volna, hogy egyszer sírrablásra kénytelen vetemedni, de manapság senkinek nem volt pénze. Tavaly a fekete halál végigpusztította egész Angliát, ha valakinek volt is valamennyi vagyona, azt lehetséges kezelésekre költötték.
Beletúrt rövid, sötétbarna tincseibe, s a falnak dőlve a tövébe ereszkedett, hogy kifújhassa magát.
- Lefordult – hallatszott egy mély, rekedtes hang az utca felől.
A férfi lélegzetét visszafojtva tapogatózott a zsák után maga mellett, de keze csak egy nyitott pinceablakot érintett.
Néma sikoly - ez volt amit utoljára elhagyta vértől pirosló ajkait, míg a felette magasodó sötét árny lassan kihúzta szívébe mártott kardját, s visszarakta azt az oldalán pihenő hüvelybe.
Még látta, ahogy az árny dühösen fel s alá járkál, miközben a forró vér a hideg macskakőre kanyarog hideg ürességet hagyva maga után. Minden elhomályosult, szíve az utolsó ütemet verte, pillái apránként összefonódtak...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
